Az ólomkatona ott állt a tűz vörös fényében, és kibírhatatlan forróságot érzett,
de nem tudta, a kályha tüze hevíti-e vagy a szerelemé. A piros-kék festék is
lepattogzott róla; a viszontagságos utazástól-e vagy az emésztő szomorúságtól,
azt sem tudta. A táncosnőt nézte, a táncosnő meg őt. A katona egyszer csak
érezte, hogy olvad, de csak állt rendíthetetlenül, s keményen markolta a
puskáját. Akkor kicsapódott egy ajtó, a léghuzat fölkapta a kis táncosnőt, s az,
mint egy lenge tündér, beröppent a kályha nyitott ajtaján a katona mellé,
lobbant egyet, s vége volt. A katona akkor zsugorodni kezdett, kicsi
ólomgomolyaggá olvadt, s másnap, amikor a szolgáló kiszedte a kályhából a hamut,
egy kis ólomszívet talált benne - ennyi maradt a katonából. A táncosnőből nem
maradt más, mint az aranycsillám rózsa, az is szénfeketére perzselődött.
