2022. december 31., szombat

Mindig és most

 

Életem jelentős részében általában éjszakás voltam. 

Talán, hogy a fényt jobban értékeljem.

Szilveszterkor rendszeresen.

Most is.

De most egy egész kastély csendje van rám bízva. 

A szívhangoknak kevesebb a konkurenciájuk.

A Duna alant folyik 

rendületlen.


💦💦💦💦💦💦💦💦💦💦💦💦💦








MI ELŐL ?

MI ELŐL? 


MI elől menekülünk?


MAGUNK ELŐL ÚGYSEM TUDUNK !!!!






Summa

SUMMA
/ húsz év után / 


Most, mikor már idős, ráncos nagymamaként
messze-messze, 
tán épp az unokáddal játszol; .......
Homállyal és jogos közönnyel nézheted a 
régmúlt poros kis halálait. 

Jogosan érezheted: csak ez a jelen számít.

DE én még láthattam érett szemeid ragyogását,
nagy, vöröslő szíved által
izmaid, kezed, lábad,
hasad, hátad
bársonyos vonulását.



Hallhattam a hangod; mézédes volt,
és sokat mondani akaró,
mert a tavaszi madarak énekét is túlénekelte
örömében -vagy, hogy sírását elrejtse.
Tüdőzhettem a levegőt 
mely bár égetten,
de a Te tüdődből e világba áradt.

Menésedben is csodálhattam 
véred szerte futását, kis ércsatornákat.
Ismertem veséd, gyomrod,
Tudtam, merre él májad, epéd,
vagy a sár a vastagbeled közepén.


Aztán jött a halál.
Gyorsan jött, mint ahogy az lenni szokás.
Láthattam ajkadnak konyulását,
Szemednek, szívednek
haloványba futását.
Pupillád szűkülését, ereid, sejtjeid
tunya rozsdásodását.

Hallhattam és összerezzenhettem
Kapuid, ajtóid
vas falának záródó nagy, éles,
dübörgő hangjától; mely
a szívre nagyobbat hatott,
mint kinyíláskor,
mikor csak úgy zúdult a fény be.

Ennyi lett, elbágyadt, porrá lett a mosoly,
Nevetésből hörgés, elmosódott hang.

Senki, senki, soha, soha nem tudja már meg:
halott kövek, gaz és lomok alatt
valaha halk fuvola szólt;
Csermely zúgott;
És valahol az égben vadgalamb dalolt.



2016. 05. 03.