ESŐ

 

ESŐ

 

Ha eső, víz.

Ha eső, elmúlás.

Megszületik a múlt,

Elvész a "most.

De aztán kinő egy virág.

És megszólalhat Isten:

Megérte !

Pedig

a virághoz bánat kell;

a virághoz elmúlás kell !

Aztán

 

Ki nyomja meg az atombomba gombját? 
Talán ő.
Talán én. 
Egyikünk sem tudja majd meg, mi lesz aztán.

Kerüljetek !

 

 

 Tokaj, Tiszalök  és Tiszadada..................................... SÜRGŐSEN KERÜLJETEK !!!!!!!!!

Menjetek a fenébe, és ráadásképpen, szívjátok ki a kéthetes zoknimat ! 

 

A JÁTÉK ÖRÖK / PLAY MUST go on !

 

 

 

A JÁTÉK ÖRÖK

Az idő körbevesz és megölni vágy.
Fegyverek dörögnek,
A gonosz szürkén támad rám.
DE Halál, hol a Te fullánkod?

Az ereimbe Isten mást rakott,
Mint ahogy a bokornak sem tiltható:
jöjjenek levelek,
szülessenek virágok.

Örülni,
csakazértis kacagni.
rozsdás cső, koszos zsinór.....
BENNETEKET IS SZERETLEK !!!!

A rendíthetetlen, de halandó ólomkatona

Az ólomkatona ott állt a tűz vörös fényében, és kibírhatatlan forróságot érzett, de nem tudta, a kályha tüze hevíti-e vagy a szerelemé. A piros-kék festék is lepattogzott róla; a viszontagságos utazástól-e vagy az emésztő szomorúságtól, azt sem tudta. A táncosnőt nézte, a táncosnő meg őt. A katona egyszer csak érezte, hogy olvad, de csak állt rendíthetetlenül, s keményen markolta a puskáját. Akkor kicsapódott egy ajtó, a léghuzat fölkapta a kis táncosnőt, s az, mint egy lenge tündér, beröppent a kályha nyitott ajtaján a katona mellé, lobbant egyet, s vége volt. A katona akkor zsugorodni kezdett, kicsi ólomgomolyaggá olvadt, s másnap, amikor a szolgáló kiszedte a kályhából a hamut, egy kis ólomszívet talált benne - ennyi maradt a katonából. A táncosnőből nem maradt más, mint az aranycsillám rózsa, az is szénfeketére perzselődött.

Akkor

 Rilke Párduc / Szabó L

Szeme a rácsok futásába veszve 

Úgy kimerült, 

hogy már semmit sem lát. 

Úgy érzi, mintha rács ezernyi volna, 

S ezer rács mögött nem lenne Világ.

Puha lépte acéllá tömörül,

s a legparányibb körbe fogva jár.

Az erő tánca ez e pont körül,

melyben egy ájult, 

nagy akarat áll.

Csak néha fut fel a pupilla néma függönye.

Ekkor egy kép beszökik,

Átvillan a feszült tagokon, 

És a szívbe ér,

És ott megszűnik.

..........................................................................................................................................

 

 

Héthatár

 

Ébredünk, felkelünk

Tagadjuk, hogy este már meghalunk

Előtte még szavakat mormolunk:

"rá nézek, nem néz rám, szeretem, nem szeret"

Ha ott vagyok
Nem ismer meg már.



Hisz annyit, de annyit sem mondhatok:
"Héthatár !