Ősz
Már egy óra is eltelt azóta, hogy a vonat elindult a fővárosból Debrecen felé.
Dezső már induláskor ellenőrizte, megvan-e mindene: iratok, pénz, vonatjegy. A többivel nem törődött.
Később sem volt szükséges felnyitnia a bőröndjét vagy megvizsgálnia a kabátzsebeit.
Úgyis tudta: minden a helyén van.
Dezső kínosan ügyelt a rendre, melyet az értelme rendületlenül felügyelt.
Úgy érezte: ura a körülményeknek.
Csak egy fátyol, egy különös fátyol ne borította volna be a lelkét titokzatos, gyöngéd, ám el nem szakítható szálaival! Az emlékek, a múlt fátyla talán? Talán a zsigeri félelem attól, hogy olyan terület felé tart, ahol a legcsiszoltabb tükörrel találhatja magát szembe?
Ahol a régi, takargatott énjét a legtöbben ismerhetik. Ahol a leginkább lelepleződhet.
Maga sem tudta, miért, hogyan, de Szolnok után -amely nagyjából félúton van- furcsa remegést kezdett érezni.
Bár határozott és magabiztos volt -és ezt el is hitte magáról-, időnként az ellenkezőjét produkálta. Maga sem értette, miért. Az iratait egyáltalán nem akarta megnézni és az ablakot sem lehúzni, hogy valami kis levegőt kapjon- és mégis, mégis megtette, egyszerre, ugyanabban a pillanatban, tétován és önmagába gabalyodva! Miért?
Néha azt érezte: mintha valami "legbelül", lénye legmélyén "elmozdult" volna. Pillantása megakadt egy tanyasi gémes kúton, amely látvány máskor biztos közönyt váltott volna ki belőle, most azonban sehogyan sem akart tovasuhanni az agyából, mint a többi rohanó tárgy.
Különös, évek óta nem tapasztalt bizonytalanság érzése fogta el.
Pedig hazafelé tartott, igen, abba a melegséget, biztonságot sugalló, néha már csak a képzeletben létező -de ott létező!- helység felé, amelyre nem igazán van definíció.
Vajon ki látja saját szemével a mágneses erővonalakat?
Az otthon, a saját hajlék viszont már régen nem Magyarországon volt. Dezső csaknem harminc éve lakott kint az Egyesült Államokban, ahol befutott, jó nevű vállalkozó lett, s már cége annyira prosperált, hogy jelentős karitatív tevékenységre is futotta.
Szüleit húsz éve eltemette még itt, az óhazában.
Emiatt kellett most visszatérnie, mivel meg kellett váltania a temetői sírhelyet.
Robogott, bár néha úgy érezte, csak zötyög vele a vonat. Robogott, amikor úgy érezte, a végzete felé halad, és zötyögött, ha arra gondolt: késésben van.
Furcsa volt kinéznie az ablakon, mivel amiket látott, azok azonnal görcsösen, folyamatos asszociációkra és összehasonlításokra késztették És nemsokára arra is rájött: ez nem csupán késztetés, hanem kényszer. Zavarta, hogy ez az érzés nem akar megszűnni. Persze, hogy egy parasztház látványa szülei, nagyszülei házát juttatta eszébe, ám ebbe az álmos képbe szinte azonnal belezúdult az amerikai nagyvárosok hatalom és nagyság érzetét árasztó, rohanó és állandó beteljesüléssel kecsegtető látványa.
Pont ezért fordulhatott elő, hogy minden egyes pillantása kifelé, azonnali lelki fáradságot idézett elő, amelyhez később fejfájás is társult.
Az érzete és a valóság között furcsa, megmagyarázhatatlan rés keletkezett, mely az út hosszával csak tágult, egyre tágult.
És ez nem egyszerűen azt jelentette, hogy egy kis rétet azonnal Hortobágyként látott -vagy ami másnak egyszerűen egy kis erdő volt, az számára kamaszkori sikerélményeinek kezdeti, bizsergető helyszíne, -hanem ennél sokkal többet.
Néha már-már azt érezte: az otthon definíciója kezd egyre relatívabbá válni, szinte fiktívvé.
Pedig Dezső az értelmével pontosan tudta, hogy vissza fog térni Amerikába, mihelyt itteni ügyeit elintézte. Az Újvilágban volt mindene. Elérte ott, amire vágyott; igazi, komoly egzisztenciát teremtett, melyről az óhazában legfeljebb csak álmodhatott volna.
Ment, futott vele a vonat tovább.
Délután öt körül érkezett meg Debrecenbe, ahol nagyon iparkodnia kellett, nehogy lekésse a mátészalkai csatlakozást. Sikerült átszállni, és megint úton volt. Innentől kezdve -beleértve az utolsó buszos útját- már csak az alföld simogató látványa vette körül.
Este kilenckor lépett ki a buszból a szamoskéri járdára.
Nem várta senki, pedig jelezte jöttét az egyik helybéli rokonának.
Dezső fogta magát és elindult megkeresni unokatestvére házát. Bizony, húsz év után, akár egy egyutcás faluban is el lehet keveredni! Megkérdezett hát valakit, ismeri-e Csizmadiáékat, mire határozott igenlő választ kapott, és miután megmutatták, megtalálta a kívánt házat. Csöngetett. Ismét csöngetett, mire egy döbbenten örömteli arc bukkant elő. Később sem volt egyértelmű, a kettő közül melyik érzés dominált.
Hazajött.
Másnap első dolga volt, hogy elmenjen a helyi temetkezési hivatalba, ahol a formális kérdésre formális válasz érkezett: a csontokat a sírból eltávolították és egy alkalmi tározóba helyezték.
Egyszóval, elkésett.
Most hirtelen az idő fogalomköre vált Dezső számára lelket marcangolóan égetővé. Néhány napot csúszott csupán, de lelkében egy egész világ -tele ezernyi sorsfordító pillanattal- csúszott széjjel, repült szerteszét!
Lelke torok formát öltött és felkiáltott: hiába jött, hiába utazott egy fél világon át annyi ezer mérföldet?!
Dezső ragaszkodott ezekhez a csontokhoz!
Engedélyt kapott és elment a tározóba rendezni a múltat, a csonttá soványodott múltat -de legalább megnézni.
Kegyeleti okból nem dobták ki a csontokat, hanem egy megjelölt zsákba tették egy külön erre a célra fenntartott épületrészben.
Miután Dezsőt a helyszínre vezették, döbbenten vette észre, hogy nem csak ő késett el, hanem még nagyon sokan -talán végérvényesen. Túl sok volt a zsák.
Úgy érezte, töprengésre nincs ideje, még itt, az "időnélküli" világban sem. Hamarosan mohó kíváncsisággal kezdte el fürkészni a jelzéseket a zsákokon. Több tucat zsák volt, ezért a szeme alaposan belefáradt, amíg azokat egyenként, alaposan átnézte.
Az ember: név; a csont pedig csak szám és betű -gondolta Dezső. Most csak az utóbbi a valóság.
A megfelelő azonosító jelzést azonban sehogy nem találta, amely itt és most porok és csontok "személyi igazolványa".
Mi történhetett?
Bizonyára elkeveredhettek szülei maradványai ebben a csontokká szűkült valóságban, ahol a tér is csak szívességből adta át a helyét számukra egy kis időre, azt éreztetve, hogy azok gyakorlatilag már feleslegesek.
Ez a tér, most szinte kegyet gyakorolt és mintha ezt mondta volna: "jó, egy kicsit még itt lehettek!"
Lázas izgalommal nézte át még egyszer Dezső a zsákokat, egyenként, külön-külön, szinte nagyítót vonva maga elé. Szeme előtt óriásivá duzzadtak a jelzések. Volt olyan zsák, amelyik egészen könnyű volt; alig volt benne valami. Talán gyereké lehetett. Egy másik pedig bizonyára erőteljes felnőtt emberek maradványát hordozhatta, mert majd széjjelrepedt, úgy meg volt tömve.
Kissé akadályozta a por és a szél befútta pernye, de hosszas kutakodás után Dezső végre ráakadt a zsákra. Arra a zsákra, amelyik azt a bizonyos múltat őrizte; az ő szülei testi múltját.
Egyetlen zsák, amelyben ezek a csontok hevertek! Több, mint száz év! Életben nyolcvan, aztán pedig picit több mint húsz év.
Dezső belenézett a zsákba, ahol szinte nyomban észrevette, hogy a maradványok között határozott különbséget lehet tenni, nem csak aszerint, melyik a férfi és melyik a női, de aszerint is, nagyjából melyik testrészt alkották.
A vaskosabbak feltehetőleg az apjáé lehettek.
Különös -gondolta Dezső-, volt, amikor ezek egy egész testet cipeltek. A láb csontjaira például Isonzónál, az első világháború idején, egy teljes súly nehezedett. Apja kissé pálinkásabb hangulatában mesélt is erről. Rohant, vitte e csont a testet egyenesen az olasz lövészárkok felé. (Lehet, hogy elfelé is szaladt ez a láb később, az orosz áttörés idején, melyről nyilvánvalóan nem esett szó.) Apja még repesz szilánkot is kapott a testébe, ám ez nemhogy hátráltatta, de később még hősi erénnyé is növekedett -pláne hetven évesen és egy jó kártyaparti után. Mellesleg, nyolcvan éves koráig végzett aktív fizikai munkát.
A kezeit sok mindenre használhatta: bolti eladásra, kerti metszésre és élvezetes kártyázásra; simogatásra, babusgatásra azonban soha, soha nem! Indulatos ember volt, aki ha úgy alakult, nyáron is végzett disznóölést. Egyszer, mikor a disznót szép szóval sem tudta beterelni az akolba, mérgében hozzávágta a vasvillát, az pedig egyenesen beleállt az állatba. Le kellett vágni tehát.
Olyan is volt, hogy ez a fejsze a felesége irányába repült -indulatból, de szándékosan.
Az anekdota szerint, a második világháborút úgy úszta meg, hogy állítólag, "testvéri" alapon lecsapatta a mutatóujját a saját fivére által. Ez állítólag kizárta a puska helyes használatát. Bezzeg, tudott ám fájni, ha valakit ujjának ezzel a maradék csonkjával fejbe vágott!
De a mázsáláshoz való legnagyobb súlyt is fel tudta emelni ezzel a kezével -mint kevesen a faluban.
A másik, régi csont az édesanyjáé lehetett. Vékonyabb, ám feltehetően a terhek miatt sokkal megnyomorítottabb volt. Régen, faluhelyen minden komolyabb fizikai házimunkát az asszonyok végezték, mintha a házkörüli munka egy férfi számára lealacsonyító lett volna.
Kiskorában erre a fáradt testre ugrott rá Dezső az esti fürdés után, hogy az a nyári konyhából a fenti szobába cipelje. De ugyanez a fáradt test rohant utána akkor is, amikor Dezsőke zilált hévvel rohant be annak a Szamosnak a vizébe, melybe már annyian belehaltak- ezt a kifejezést használták errefelé.
Nem csak lábakat, de kezeket is tartottak valamikor ezek a mozdulatlan csontok, melyekből annyi aggódó simogatás és szerető pofon származott, és amelyeket főzőkanál és mosóvíz koptatott, csiszolt és vésett bele egyre mélyebb barázdát.
Ha ezek a csontok mesélni tudnának?
Bizony volt eset, amikor összeroskadt a gazdája súlya alatt! Igen, ott, akkor ötvenhat októberében, amikor mint kisdiákot hazaküldték Dezsőkét a Református Kollégiumból -miután iszonyúan elverték a fenekét a pufajkások- a saját falujába. Édesanyja mihelyt megpillantotta, azonnal ájultan esett össze.
Itt állt most Dezsőke, hatvanöt évesen és nézegette a megsárgult csontokat.
Azon tűnődött, vajon ha az ő csontjait nézi majd egyszer valaki, aki ismerte életében, vajon azok mit juttatnak majd az eszébe. Az ő keze mennyit simogatott? Az ő lába mennyit ment jó és nemes cél felé?
Hirtelen, mint akit a halál megkörnyékez, lepergett előtte egész élete. A lábára pillantott és rögtön eszébe jutottak sportsikerei. Bizony, amilyen futóversenyen ő elindult kamaszkorában, azt rendre mind megnyerte. Még Amerikában is szekrénye középső, legfeltűnőbb részében -akár ruháit is kiszorítva- tartotta az "érmes" dobozát. Nyilván, ha ő nézné a saját lábcsontjait, lenne mivel dicsekedni.
Dezső elfogultságát nem tudta titkolni, amikor a kezére nézett és természetesen azonnal a kerületi asztalitenisz bajnoki címe jutott eszébe. Az semmiképp sem, amikor később gyerekére ráütött.
Számára teljesen misztériumként hatott, hogy ezekhez a lecsupaszított maradványokhoz valaha gondolatok, érzelmek, szerelmek, gyötrődések, csalódások, bosszankodások és még ki tudja, mi minden tartozhatott.
Másnap telefonhívást kapott Amerikából. A cégétől keresték a nemsokára esedékes igazgatótanács összejövetele miatt. Fontos döntéseket kellett meghozni, és ehhez Dezső személyes jelenléte elengedhetetlen volt.
Dezső szívét marcangoló gondolatok szaggatták. Itt állt egy tele zsák temetetlen, csonttá formált múlttal, ábránddal, keserű és szép emlékkel, és egy másikkal, a saját élő jelenével, és miközben ezek melankolikusan sóhajtoztak körülötte, betört egy harmadik világ -mindegy, hogy az is hozzá tartozott- és követelte magának előkelő jussát! Amerikára gondolt.
És ekkor valami „megütötte” a szívét!
Bár értelme szerint a zsák csont már a lezárult világot jelentette, lelkében -és csakis ott- átírta a sorrendet!
A "zsák" lett az első!
A nagy kuszaság után szemvillanás alatt kitisztult a lelke és hallotta -ugyan, csak félkábultan-, amint valami halk, nagyon halk hang azt suttogta: "Ezek azok a csontok, ez az a por, ahonnan a Teremtő titkos akarata szerint te is származol!
A te életed is benne van ebben a zsákban!"
Másnap táviratot küldött Amerikába és közölte cégének vezetőivel a gyár leállítását.
Magában eldöntötte: végleg hazatelepül. Visszajön múltja közelébe.
Tartozott ezzel a múltnak.
Tartozott ezzel önmagának.
Újra határozott lett.
Az őszi szél pedig csak fújdogált komoran, sodorva, vonszolva a faleveleket, amelyek valamikor, nem túl régen, még annyi, annyi virágot éltettek.
ifj. Menyhárt András
