Az oroszlán cirkusza
Az
A cirkuszban feszült figyelem honolt.
Az idomár hanyag, de magabiztos eleganciával odalépett az oroszlánhoz, majd két kezével megfogta annak állkapcsát és kinyitotta azt. Nem nézett körül, ám úgyis tudta, hogy a nézőtérről minden szem őt bámulja.
Minden este végigcsinálta ezt, mégis jól esett mindig, újra meg újra átélni a sikert.
Mivel a dolog mindennapos volt -egy magasabb nézőpontból tekintve mindenképpen-, az adott pillanat feszültsége is csak álfeszültség lehetett csupán.
A nézők is jól tudták, mi szokott történni ilyenkor a legvégén; őszintének látszó izgulásuk színlelt volt tehát, hisz váratlan fordulatok, bizonytalan tényezők az esetek kilencvenkilenc százalékában nem szoktak ilyenkor bekövetkezni.
Őszintén színleltek? vagy színlelve voltak őszinték?, ki-ki döntse el maga.
Egy azonban biztos volt: örömmel csapták be magukat, hiszen ezért jöttek ide, vették meg a nem túl olcsó jegyet- az élmény kedvéért.
Az idomár feje lassan becsúszott az oroszlán szájába.
Valószínűleg az állat is unta már az egészet: mindig ugyanakkor, ugyanazt csinálni a porondon. Már megint jópofát kell vágni és muszáj produkálni valamit, ráadásul azt a valamit, amit a nézők már előre pontosan tudnak, ismernek és el is várnak tőle.
A katarzis már régen kiveszett az életéből.
Hírtelen azonban az oroszlánnak éhségérzete támadt és ezt gondolta: „ Mi lenne, ha végre megajándékozná magát valamivel, ami kiemelné őt a hétköznapokból, ami már szinte művészi?”
Amikor összecsukta a száját, éhsége ellenére pusztán ezen utóbbi szempont érdekelte csak, s ügyet sem vetett a vérre, amely nagy sugarakban ömlött az idomár nyakából.
Végre, egyszer szabadnak érezhette magát.
A történet azonban ezzel még nem ért véget.
Az oroszlánra nehéz napok vártak.
Az esemény után kiadták a munkakönyvét; mehetett, amerre látott, fel is út, le is út.
De hát, mihez is értett ő, szegény? Fiatalnak már nem volt mondható, megtanulni egy új szakmát pedig, nos, ehhez sem érzett elég erőt.
Ő csak a szája teátrális tátogatásához értett.
A munkakönyvébe is csupán ennyit írtak: „hamarabb csukta be a száját a kelleténél”. Ez pont elég volt ahhoz, hogy cirkusz többé ne alkalmazza.
Ment, bolyongott az oroszlán folyton állás után kutatva, reménykedve, de az éhségtől egyre erőtlenebb állapotban.
Hirtelen ötlete támadt: megpróbálhatná valahol máshol, teljesen máshol; lehetne mondjuk biztonsági őr vagy rendfenntartó, talán még kidobónak is alkalmaznák valamelyik éjszakai mulatóban. Pechére azonban ezeken a helyeken is rendre elkérték a munkakönyvét és azonnal az ajtóra mutattak.
Most már kezdett egyre inkább az éhség lenni az úr, és az éhség, mint kényszer, bizony igen furcsa gondolatokat tud ébreszteni. Kalapot helyezett maga elé egy aluljáróban és lesoványodott végtagjaival egy transzparensre mutogatott, amelyen a következő felirat állt: „Óvják, védjék a természet értékeit! Ne hagyják éhezni az állatokat!”
A kalap azonban nem igazán akart megtelni, mondhatni, üres maradt.
Szegény oroszlán, sírva fakadt.
Az éhség tovább marcangolta.
Az idomár hanyag, de magabiztos eleganciával odalépett az oroszlánhoz, majd két kezével megfogta annak állkapcsát és kinyitotta azt. Nem nézett körül, ám úgyis tudta, hogy a nézőtérről minden szem őt bámulja.
Minden este végigcsinálta ezt, mégis jól esett mindig, újra meg újra átélni a sikert.
Mivel a dolog mindennapos volt -egy magasabb nézőpontból tekintve mindenképpen-, az adott pillanat feszültsége is csak álfeszültség lehetett csupán.
A nézők is jól tudták, mi szokott történni ilyenkor a legvégén; őszintének látszó izgulásuk színlelt volt tehát, hisz váratlan fordulatok, bizonytalan tényezők az esetek kilencvenkilenc százalékában nem szoktak ilyenkor bekövetkezni.
Őszintén színleltek? vagy színlelve voltak őszinték?, ki-ki döntse el maga.
Egy azonban biztos volt: örömmel csapták be magukat, hiszen ezért jöttek ide, vették meg a nem túl olcsó jegyet- az élmény kedvéért.
Az idomár feje lassan becsúszott az oroszlán szájába.
Valószínűleg az állat is unta már az egészet: mindig ugyanakkor, ugyanazt csinálni a porondon. Már megint jópofát kell vágni és muszáj produkálni valamit, ráadásul azt a valamit, amit a nézők már előre pontosan tudnak, ismernek és el is várnak tőle.
A katarzis már régen kiveszett az életéből.
Hírtelen azonban az oroszlánnak éhségérzete támadt és ezt gondolta: „ Mi lenne, ha végre megajándékozná magát valamivel, ami kiemelné őt a hétköznapokból, ami már szinte művészi?”
Amikor összecsukta a száját, éhsége ellenére pusztán ezen utóbbi szempont érdekelte csak, s ügyet sem vetett a vérre, amely nagy sugarakban ömlött az idomár nyakából.
Végre, egyszer szabadnak érezhette magát.
A történet azonban ezzel még nem ért véget.
Az oroszlánra nehéz napok vártak.
Az esemény után kiadták a munkakönyvét; mehetett, amerre látott, fel is út, le is út.
De hát, mihez is értett ő, szegény? Fiatalnak már nem volt mondható, megtanulni egy új szakmát pedig, nos, ehhez sem érzett elég erőt.
Ő csak a szája teátrális tátogatásához értett.
A munkakönyvébe is csupán ennyit írtak: „hamarabb csukta be a száját a kelleténél”. Ez pont elég volt ahhoz, hogy cirkusz többé ne alkalmazza.
Ment, bolyongott az oroszlán folyton állás után kutatva, reménykedve, de az éhségtől egyre erőtlenebb állapotban.
Hirtelen ötlete támadt: megpróbálhatná valahol máshol, teljesen máshol; lehetne mondjuk biztonsági őr vagy rendfenntartó, talán még kidobónak is alkalmaznák valamelyik éjszakai mulatóban. Pechére azonban ezeken a helyeken is rendre elkérték a munkakönyvét és azonnal az ajtóra mutattak.
Most már kezdett egyre inkább az éhség lenni az úr, és az éhség, mint kényszer, bizony igen furcsa gondolatokat tud ébreszteni. Kalapot helyezett maga elé egy aluljáróban és lesoványodott végtagjaival egy transzparensre mutogatott, amelyen a következő felirat állt: „Óvják, védjék a természet értékeit! Ne hagyják éhezni az állatokat!”
A kalap azonban nem igazán akart megtelni, mondhatni, üres maradt.
Szegény oroszlán, sírva fakadt.
Az éhség tovább marcangolta.
Elkullogott tehát a Természettudományi Múzeumba és ott döbbenetes ajánlattal állt elő: Felajánlja az egész testét kitömés céljára, feltéve, ha egyszer utoljára alaposan jóllakhat.
A múzeumnak tetszett az ajánlat: oroszlánhoz jut, méghozzá ingyen; micsoda ajándék!
A jóllakatáshoz azonban pénz kellett, amelyre egyébként is nagy-nagy szükség volt, ezért a ravasz igazgató -persze, az oroszlán tudta nélkül- úgy intézte, hogy az állat elaltatását egyfajta cirkuszi látványosságként beállítva, nyilvánosan, közönség előtt, belépő ellenében hajtja végre.
Elérkezett a nagy nap.
A cirkuszban feszült figyelem honolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése