Szegénység

Isten eleve szegényként érkezett erre a világra.

És külsőleg mindig az is maradt.

Pilinszky: Költemény

Költemény

Nem föld a föld.

Nem szám a szám.

Nem betű a betű.

Nem mondat a mondat.

Isten az Isten.

Virág a virág.

Daganat a daganat.

Tél a tél.

Gyűjtőtábor a körülhatárolt

bizonytalan formájú terület.

( Pilinszky János )

Meghalni a vonatok is

Meghalni a vonatok is temetőbe járnak

És az élet

Ábrándok,
Kedvek,
Remények.

Az eredmény: ez a lepukkadt álom

Valóság: csak a múlt.

Az elmúlt.

A korábbi álom. 

Miért szeretik a nők a tengert?

Álomvágy

Szürke álom merre libbensz ?

Lepke lettem, kékké váltam, 

Szívbe jöttem, nincs más vágyam:

Meghalni,

Hisz ez tart a legtovább.

végtelen kékség

A bölcs király

Mese a bölcs királyról

Álom a szívről

Álom a szívről


A szívről álmodok,
a véres húsdarabról.

Mely volt,
majd elenyész

Általa mozdul a kéz;

Bölcsőt rángat, 

fegyvert használ.

Vajon mosolyog-e 
Aki elindítja,

És Aki megállítja ?  

                             

Szembenézés

                                           EZ A NYÁR A HALÁLRÓL SZÓL.






Pedig volt mosoly-úszás a Balatonnál, 
ásító, hosszú, fagyizások, 
koncertek, zenés kacagások.



-és a zene................... sírni...... ........................menni... ....................................tovább.......... tovább  !!!

Csak ez nem változik.

ÉS A TENGER NÉZÉSE.

VILÁG

Nem a világ bonyolult.
Mi tettük azzá.
Látszattá vált a látszat is;
Minden van mindenekben,
Verődik  vissza valahonnan:

Üvegről, szemről, atomnyi sárról.


Nem, a szív soha nem  fontos !

Vagy a virág, amely az egyenlet végén kijön.











Vagy mégsem ??

Az én Debrecenem

Az én Debrecenem

Igaza van Móricznak: 

Debrecenbe megérkezni a legjobb;
Álmos, szép életet hazudó fala,
aranybikás vaskalapja alá,
hol mélység és mámor nem nagy,
de pont elég a meghaláshoz.


Aztán megindulni ebben a térben
az egyetlen nagy piac úton
S nem venni észre: 
lelkünk mindig egy dolgot figyel: 
a Nagytemplomot.


Elsikkad mellette minden,
El a csonka másik,
El az Arany Bika fara,
És bizony szürke a Püspöki Palota.

Ki sejtené, hogy létüket tűzvész megelőzte?

Miért gondolja bárki, hogy mindez Élet

egy riadt szemű kamasz szívében ?
Pedig szép, zengi búsan Csokonai,
Pedig templom, hol trónfosztást mondtak ki,

Pedig kollégium, hol tanult Kölcsey,
s kiáltott ál-életet ál-nemzetgyűlés.

Csak egy kis kört kell tenni
a zenélő főiskolánál a parkerdő körül,
és együtt érezni életet és halált
klinika, strand és stadion közt,

megízlelve az egyetem illatát,
beburkolózva a fák temetői csöndjébe


Itt futott elsőnek mindig a kamasz;

Sírhatott, nevethetett;

depresszió vagy hullámzó szerelem,

minden kőszív megremeg;
haláltól vagy gyönyörtől,

a jelen vérzik s végtelen.

Ha visszafelé jövök,
Már csak az elfelé érdekel;
Nem tart itt a Pálma cukrászda fagyija,
sem anyukám Déry Múzeuma,
hol első fáraómat,
Ecce Homo-mat láttam.

Már csak a huszonnégy emeletes látszik
Az is csak tizennyolctól felfelé.

Igaza van Móricznak: 
Debrecenbe megérkezni a legjobb.

Ám elutazni még jobb.
Messzire anyák, testvérek sírjától;
Hánykolódó kamasz múlt
megidézett halál-morzsáitól.

2016 ősze

ifj. Menyhárt A.

álom-dübörgés

https://www.youtube.com/watch?v=Pa5EmVry01Y

Tenger

T e n g e r

Álmot és nyugalmat áraszt,
Pedig alatta ott szunnyad a nagy,
Tomboló erő.

Micsoda alázat,
Hogy ily szelíd arcát Neked,
Csakis Neked,
Ma külön megmutatja !

   

Ez már nem tájkép

Irak 2017







Szép a táj,
Jó a táj.

Álomban erre a madár is szívesen jár.

Csitt, mindennek vége

Mától
a halál fia lehetek csupán.

TÉL

TÉL  és  SZERELEM



Igen, tél, hó, csend, halál !
Már csak ez maradt;

Porrá vágyó, 
oszlásnak készülő.


Hárfa és csók
erőltet még hideg tájba

ösztönös-vakon,

halni vágyó testhez
utolsó, aprócska szívverést.

De ez csak álom.

Tagore: vásár

Tagore

Tagore--Vásár

Vásár volt a templom előtt. Esett kora reggel óta, s most már lassan esteledett.
A tömeg minden örömét túlragyogta annak a kislánynak sugárzó mosolya, aki pálmalevél sípot vett egy garasért.
Minden kacagás és zaj felett ennek a sípnak átható vidámsága lebegett.
Végtelen tömegben jöttek és taszigálták egymást az emberek. Az országút úszott a sárban, a folyó kiáradt a szüntelen esőtől, víz alá került a szántóföld.
A tömeg minden gondjánál-bajánál nagyobb volt egy kisfiúnak a bánata, mert nem volt szegénynek egy garasa, amin festett botot vehetett volna.
A gyerek sóvárgó szemmel bámulta a sátrat, s bánatától az egész vásári gyülekezet egyszerre olyan siralmasnak tetszett.

Az oroszlán cirkusza

Az oroszlán cirkusza

                      Az  oroszlán cirkusza

   A cirkuszban feszült figyelem honolt.
Az idomár hanyag, de magabiztos eleganciával  odalépett az oroszlánhoz, majd két kezével megfogta annak állkapcsát és kinyitotta azt. Nem nézett körül, ám úgyis tudta, hogy a nézőtérről minden szem őt bámulja.
Minden este végigcsinálta ezt, mégis jól esett mindig, újra meg újra átélni a sikert.
Mivel a dolog mindennapos volt -egy magasabb nézőpontból tekintve mindenképpen-, az adott pillanat feszültsége is csak álfeszültség lehetett csupán.
A nézők is jól tudták, mi szokott történni ilyenkor a legvégén; őszintének látszó izgulásuk színlelt volt tehát, hisz váratlan fordulatok, bizonytalan tényezők az esetek kilencvenkilenc százalékában nem szoktak ilyenkor bekövetkezni.
Őszintén színleltek? vagy  színlelve voltak őszinték?, ki-ki döntse el maga.
Egy azonban biztos volt: örömmel csapták be magukat, hiszen ezért jöttek ide, vették meg a nem túl olcsó jegyet- az élmény kedvéért.
  Az idomár feje lassan becsúszott az oroszlán szájába.
Valószínűleg az állat is unta már az egészet: mindig ugyanakkor, ugyanazt csinálni a porondon. Már megint jópofát kell vágni és muszáj produkálni valamit, ráadásul azt a valamit, amit a nézők már előre pontosan tudnak, ismernek és el is várnak tőle.
A katarzis  már régen kiveszett az életéből.
Hírtelen azonban az oroszlánnak éhségérzete támadt és ezt gondolta: „ Mi lenne, ha végre megajándékozná magát valamivel, ami kiemelné őt a hétköznapokból, ami már szinte művészi?”
Amikor összecsukta a száját, éhsége ellenére pusztán ezen utóbbi szempont érdekelte csak, s ügyet sem vetett a vérre, amely nagy sugarakban ömlött az idomár nyakából.
Végre, egyszer szabadnak érezhette magát.
A történet azonban ezzel még nem ért véget.
Az oroszlánra nehéz napok vártak.
Az esemény után kiadták a munkakönyvét; mehetett, amerre látott, fel is út, le is út.
De hát, mihez is értett ő, szegény? Fiatalnak már nem volt mondható, megtanulni egy új szakmát pedig, nos, ehhez sem érzett elég erőt.
Ő csak a szája teátrális tátogatásához értett.
A munkakönyvébe is csupán ennyit írtak: „hamarabb csukta be a száját a kelleténél”. Ez pont elég volt ahhoz, hogy cirkusz többé ne alkalmazza.
Ment, bolyongott az oroszlán folyton állás után kutatva, reménykedve, de az éhségtől egyre erőtlenebb állapotban.
Hirtelen ötlete támadt: megpróbálhatná valahol máshol, teljesen máshol; lehetne mondjuk biztonsági őr vagy rendfenntartó, talán még kidobónak is alkalmaznák valamelyik éjszakai mulatóban. Pechére azonban ezeken a helyeken is rendre elkérték a munkakönyvét és azonnal az ajtóra mutattak.
Most már kezdett egyre inkább az éhség lenni az úr, és az éhség, mint kényszer, bizony igen furcsa gondolatokat tud ébreszteni. Kalapot helyezett maga elé egy aluljáróban és lesoványodott végtagjaival egy transzparensre mutogatott, amelyen a következő felirat állt: „Óvják, védjék a természet értékeit! Ne hagyják éhezni az állatokat!”
A kalap azonban nem igazán akart megtelni, mondhatni, üres maradt.
Szegény oroszlán, sírva fakadt.
Az éhség tovább marcangolta.

Elkullogott tehát a Természettudományi Múzeumba és ott döbbenetes ajánlattal állt elő: Felajánlja az egész testét kitömés céljára, feltéve, ha egyszer utoljára alaposan jóllakhat.
A múzeumnak tetszett az ajánlat: oroszlánhoz jut, méghozzá ingyen; micsoda ajándék!
A jóllakatáshoz azonban pénz kellett, amelyre egyébként is nagy-nagy szükség volt, ezért a ravasz igazgató -persze, az oroszlán tudta nélkül- úgy intézte, hogy az állat elaltatását egyfajta cirkuszi látványosságként beállítva, nyilvánosan, közönség előtt, belépő ellenében hajtja végre.
Elérkezett a nagy nap.

A cirkuszban feszült figyelem honolt. 

                                                                          Írta:       Menyhárt András   

A kő és az ember

Rejtőzködnöm nem lehet. 
Rejtőzködnöm nem lehet. 
Elmentem a kősziklához 
hogy elrejtsem képemet. 
Szólt a szikla: 
soha el nem rejtelek! 
ó, szólt a szikla: 
soha el nem rejtelek! 
Rejtőzködnöm nem lehet. 
Szólt a szikla megindulok, 
eltiporlak, tágulj tőlem, 
megindulok, eltiporlak, 
tágulj tőlem, szólt a szikla. 
Rejtőzködnöm nem lehet. 
Elmentem a kősziklához, 
ráhullattam könnyemet. 
Szólt a szikla: 
Én is égek, szenvedek! 
ó, szólt a szikla: 
én is égek, szenvedek! 
Rejtőzködnöm nem lehet. 
Szólt a szikla: én is mennybe 
mennék, mint te, én is égek, 
én is mennybe mennék, mint te, 
én is égek, szólt a szikla. 
Rejtőzködnöm nem lehet.

Ősz

Már egy óra is eltelt azóta, hogy a vonat elindult a fővárosból Debrecen felé.
Dezső már induláskor ellenőrizte, megvan-e mindene: iratok, pénz, vonatjegy. A többivel nem törődött.
Később sem volt szükséges felnyitnia a bőröndjét vagy megvizsgálnia a kabátzsebeit.
Úgyis tudta: minden a helyén van.
Dezső kínosan ügyelt a rendre, melyet az értelme rendületlenül felügyelt.
Úgy érezte: ura a körülményeknek.
Csak egy fátyol, egy különös fátyol ne borította volna be a lelkét titokzatos, gyöngéd, ám el nem szakítható szálaival! Az emlékek, a múlt fátyla talán? Talán a zsigeri félelem attól, hogy olyan terület felé tart, ahol a legcsiszoltabb tükörrel találhatja magát szembe?
Ahol a régi, takargatott énjét a legtöbben ismerhetik. Ahol a leginkább lelepleződhet.
Maga sem tudta, miért, hogyan, de Szolnok után -amely nagyjából félúton van- furcsa remegést kezdett érezni.

Bár határozott és magabiztos volt -és ezt el is hitte magáról-, időnként az ellenkezőjét produkálta. Maga sem értette, miért.  Az iratait egyáltalán nem akarta megnézni és az ablakot sem lehúzni, hogy valami kis levegőt kapjon- és mégis, mégis megtette, egyszerre, ugyanabban a pillanatban, tétován és önmagába gabalyodva! Miért? 
Néha azt érezte: mintha valami "legbelül", lénye legmélyén "elmozdult" volna. Pillantása  megakadt egy tanyasi gémes kúton, amely  látvány máskor biztos közönyt váltott volna ki belőle, most azonban sehogyan sem akart tovasuhanni az agyából, mint a többi rohanó tárgy.
Különös, évek óta nem tapasztalt bizonytalanság érzése fogta el.
Pedig hazafelé tartott, igen, abba a melegséget, biztonságot sugalló, néha már csak a képzeletben  létező -de ott létező!- helység felé, amelyre nem igazán van definíció.
Vajon ki látja saját szemével a mágneses erővonalakat? 
Az otthon, a saját hajlék viszont már régen nem Magyarországon volt. Dezső csaknem harminc éve lakott kint az Egyesült Államokban, ahol befutott, jó nevű vállalkozó lett, s már cége annyira prosperált, hogy jelentős karitatív tevékenységre is futotta.
Szüleit húsz éve eltemette még itt, az óhazában.
Emiatt kellett most visszatérnie, mivel meg kellett váltania a temetői sírhelyet.
Robogott, bár néha úgy érezte, csak zötyög vele a vonat. Robogott, amikor úgy érezte, a végzete felé halad, és zötyögött, ha arra gondolt: késésben van.
Furcsa volt kinéznie az ablakon, mivel amiket látott, azok azonnal görcsösen, folyamatos asszociációkra és összehasonlításokra késztették És nemsokára arra is rájött: ez nem csupán késztetés, hanem kényszer. Zavarta, hogy ez az érzés nem akar megszűnni. Persze, hogy egy parasztház látványa szülei, nagyszülei házát juttatta eszébe, ám ebbe az álmos képbe szinte azonnal belezúdult az amerikai nagyvárosok hatalom és nagyság érzetét árasztó, rohanó és állandó beteljesüléssel kecsegtető látványa.

Pont ezért fordulhatott elő, hogy minden egyes pillantása kifelé, azonnali lelki fáradságot idézett elő, amelyhez később fejfájás is társult.
Az érzete és a valóság között furcsa, megmagyarázhatatlan rés keletkezett, mely az út hosszával csak tágult, egyre tágult.
És ez nem egyszerűen azt jelentette, hogy egy kis rétet azonnal Hortobágyként látott -vagy ami másnak egyszerűen egy kis erdő volt, az számára kamaszkori sikerélményeinek kezdeti, bizsergető helyszíne, -hanem ennél sokkal többet.
Néha már-már azt érezte: az otthon definíciója kezd egyre relatívabbá válni, szinte fiktívvé.
Pedig Dezső az értelmével pontosan tudta, hogy vissza fog térni Amerikába, mihelyt itteni ügyeit elintézte. Az Újvilágban volt mindene. Elérte ott, amire vágyott; igazi, komoly egzisztenciát teremtett, melyről az óhazában legfeljebb csak álmodhatott volna.
Ment, futott vele a vonat tovább.
Délután öt körül érkezett meg Debrecenbe, ahol nagyon iparkodnia kellett, nehogy lekésse a mátészalkai csatlakozást. Sikerült átszállni, és megint úton volt. Innentől kezdve -beleértve az utolsó buszos útját- már csak az alföld simogató látványa vette körül.
Este kilenckor lépett ki a buszból a szamoskéri járdára.
Nem várta senki, pedig jelezte jöttét az egyik helybéli rokonának.
Dezső fogta magát és elindult megkeresni unokatestvére házát. Bizony, húsz év után, akár egy egyutcás faluban is el lehet keveredni! Megkérdezett hát valakit, ismeri-e Csizmadiáékat, mire határozott igenlő választ kapott, és miután megmutatták,  megtalálta a kívánt házat. Csöngetett. Ismét csöngetett, mire egy döbbenten örömteli arc bukkant elő. Később sem volt egyértelmű, a kettő közül melyik érzés dominált.
Hazajött.
Másnap első dolga volt, hogy elmenjen a helyi temetkezési hivatalba, ahol a formális kérdésre formális válasz érkezett: a csontokat a sírból eltávolították és egy alkalmi tározóba helyezték.
Egyszóval, elkésett.
Most hirtelen az idő fogalomköre vált Dezső számára lelket marcangolóan égetővé. Néhány napot csúszott csupán, de lelkében egy egész világ -tele ezernyi sorsfordító pillanattal- csúszott széjjel, repült szerteszét!
Lelke torok formát öltött és felkiáltott: hiába jött, hiába utazott egy fél világon át annyi ezer mérföldet?!
Dezső ragaszkodott ezekhez a csontokhoz!
Engedélyt kapott és elment a tározóba rendezni a múltat, a csonttá soványodott múltat -de legalább megnézni.
Kegyeleti okból nem dobták ki a csontokat, hanem egy megjelölt zsákba tették egy külön erre a célra fenntartott épületrészben.
Miután Dezsőt a helyszínre vezették, döbbenten vette észre, hogy nem csak ő késett el, hanem még nagyon sokan -talán végérvényesen.  Túl sok volt a zsák.
Úgy érezte, töprengésre nincs ideje, még itt, az "időnélküli" világban sem.  Hamarosan mohó kíváncsisággal kezdte el fürkészni a jelzéseket a zsákokon. Több tucat zsák volt, ezért a szeme alaposan belefáradt, amíg azokat egyenként, alaposan átnézte.
 Az ember: név; a csont pedig csak szám és betű -gondolta Dezső. Most csak az utóbbi a valóság.
A megfelelő azonosító jelzést azonban sehogy nem találta, amely itt és most porok és csontok "személyi igazolványa".
Mi történhetett? 
Bizonyára elkeveredhettek szülei maradványai ebben a csontokká szűkült valóságban, ahol a tér is csak szívességből adta át a helyét számukra egy kis időre, azt éreztetve, hogy azok gyakorlatilag már feleslegesek.
Ez a tér, most szinte kegyet gyakorolt és mintha ezt mondta volna: "jó, egy kicsit még itt lehettek!"
Lázas izgalommal nézte át még egyszer Dezső a zsákokat, egyenként, külön-külön, szinte nagyítót vonva maga elé. Szeme előtt óriásivá duzzadtak a jelzések. Volt olyan zsák, amelyik egészen könnyű volt; alig volt benne valami. Talán gyereké lehetett. Egy másik pedig bizonyára erőteljes felnőtt emberek maradványát hordozhatta, mert majd széjjelrepedt, úgy meg volt tömve.
Kissé akadályozta a por és a szél befútta pernye, de hosszas kutakodás után Dezső végre ráakadt a zsákra. Arra a zsákra, amelyik azt a bizonyos múltat őrizte; az ő szülei testi múltját.
Egyetlen zsák, amelyben  ezek a csontok hevertek! Több, mint száz év! Életben nyolcvan, aztán pedig picit több mint húsz év.
Dezső belenézett a zsákba, ahol szinte nyomban észrevette, hogy a maradványok között  határozott különbséget lehet tenni, nem csak aszerint, melyik a férfi és melyik a női, de aszerint is, nagyjából melyik testrészt alkották.
A vaskosabbak feltehetőleg az apjáé lehettek.
Különös -gondolta Dezső-, volt, amikor ezek egy egész testet cipeltek. A láb csontjaira például Isonzónál, az első világháború idején, egy teljes súly nehezedett. Apja kissé pálinkásabb hangulatában mesélt is erről. Rohant, vitte e csont a testet  egyenesen az olasz lövészárkok felé. (Lehet, hogy elfelé is szaladt ez a láb később, az orosz áttörés idején, melyről nyilvánvalóan nem esett szó.) Apja még repesz szilánkot is kapott a testébe, ám ez nemhogy hátráltatta, de később még hősi erénnyé is növekedett -pláne hetven évesen és egy jó kártyaparti után. Mellesleg, nyolcvan éves koráig végzett aktív fizikai munkát.
A kezeit sok mindenre használhatta: bolti eladásra, kerti metszésre és élvezetes kártyázásra;  simogatásra, babusgatásra azonban soha, soha nem!  Indulatos ember volt, aki ha úgy alakult, nyáron is végzett disznóölést. Egyszer, mikor a disznót szép szóval sem tudta beterelni az akolba,  mérgében hozzávágta a vasvillát, az pedig egyenesen beleállt az állatba. Le kellett vágni tehát.
Olyan is volt, hogy ez a fejsze a felesége irányába repült -indulatból, de szándékosan.

Az anekdota szerint, a második világháborút úgy úszta meg, hogy állítólag, "testvéri" alapon lecsapatta a mutatóujját a saját fivére által.  Ez állítólag kizárta a puska helyes használatát. Bezzeg, tudott ám fájni, ha valakit ujjának ezzel a maradék csonkjával fejbe vágott!
De a mázsáláshoz való legnagyobb súlyt is fel tudta emelni ezzel a kezével -mint kevesen a faluban.
A másik, régi csont az édesanyjáé lehetett. Vékonyabb, ám feltehetően a terhek miatt sokkal megnyomorítottabb volt. Régen, faluhelyen minden komolyabb fizikai házimunkát az asszonyok végezték, mintha a házkörüli munka egy férfi számára lealacsonyító lett volna. 
Kiskorában erre a fáradt testre ugrott rá Dezső az esti fürdés után, hogy az a nyári konyhából a fenti szobába cipelje. De ugyanez a fáradt test rohant utána akkor is, amikor Dezsőke zilált hévvel rohant be annak a Szamosnak a vizébe, melybe már annyian belehaltak- ezt a kifejezést használták errefelé.
Nem csak lábakat, de kezeket is tartottak valamikor ezek a mozdulatlan csontok, melyekből annyi aggódó simogatás és szerető pofon származott, és amelyeket főzőkanál és mosóvíz koptatott, csiszolt és vésett bele egyre mélyebb barázdát.
Ha ezek a csontok mesélni tudnának?
Bizony volt eset, amikor összeroskadt a gazdája súlya alatt! Igen, ott, akkor ötvenhat októberében, amikor mint kisdiákot hazaküldték Dezsőkét a Református Kollégiumból -miután iszonyúan elverték a fenekét a pufajkások- a saját falujába. Édesanyja mihelyt megpillantotta, azonnal ájultan esett össze.
Itt állt most Dezsőke, hatvanöt évesen és nézegette a megsárgult csontokat.
Azon tűnődött, vajon ha az ő csontjait  nézi majd egyszer valaki, aki ismerte életében, vajon azok mit juttatnak majd az eszébe. Az ő keze mennyit simogatott? Az ő lába mennyit ment jó és nemes cél felé?
Hirtelen, mint akit a halál megkörnyékez, lepergett előtte egész élete. A lábára pillantott és rögtön eszébe jutottak sportsikerei. Bizony, amilyen futóversenyen ő elindult kamaszkorában, azt rendre mind megnyerte. Még Amerikában is szekrénye középső, legfeltűnőbb részében -akár ruháit is kiszorítva- tartotta az "érmes" dobozát. Nyilván, ha ő nézné a saját lábcsontjait, lenne mivel dicsekedni.
Dezső elfogultságát nem tudta titkolni, amikor a kezére nézett és természetesen azonnal a kerületi asztalitenisz bajnoki címe jutott eszébe. Az semmiképp sem, amikor később gyerekére ráütött.
Számára teljesen misztériumként hatott, hogy ezekhez a lecsupaszított maradványokhoz valaha gondolatok, érzelmek, szerelmek, gyötrődések, csalódások, bosszankodások és még ki tudja, mi minden tartozhatott.

Másnap telefonhívást kapott Amerikából. A cégétől keresték a nemsokára esedékes  igazgatótanács összejövetele miatt. Fontos döntéseket kellett meghozni, és ehhez Dezső személyes jelenléte elengedhetetlen volt.
Dezső szívét marcangoló gondolatok szaggatták. Itt állt egy tele zsák temetetlen, csonttá formált múlttal, ábránddal, keserű és szép emlékkel, és egy másikkal, a saját élő jelenével, és miközben ezek melankolikusan sóhajtoztak körülötte, betört egy harmadik világ -mindegy, hogy az is hozzá tartozott- és követelte magának előkelő jussát! Amerikára gondolt.
És ekkor valami „megütötte” a szívét!
Bár értelme szerint a zsák csont már a lezárult világot jelentette, lelkében -és csakis ott- átírta a sorrendet! 
A "zsák" lett az első!
A nagy kuszaság után szemvillanás alatt kitisztult a lelke és hallotta -ugyan, csak félkábultan-, amint valami halk, nagyon halk hang azt suttogta: "Ezek azok a csontok, ez az a por, ahonnan a Teremtő titkos akarata szerint te is származol!
A te életed is benne van ebben a zsákban!" 

Másnap táviratot küldött Amerikába és közölte cégének vezetőivel a gyár leállítását.
Magában eldöntötte: végleg hazatelepül. Visszajön múltja közelébe.
Tartozott ezzel a múltnak.
Tartozott ezzel önmagának.

Újra határozott lett.

Az őszi szél pedig csak fújdogált komoran, sodorva, vonszolva a faleveleket, amelyek valamikor, nem túl régen, még annyi, annyi virágot éltettek.

                                                                                                 ifj. Menyhárt András

EGYMILLIÓ

Mit kezdjek ezzel a nagy valag pénzzel ?


( Garas -- Eperjes )

Szerettem volna

Dsida Jenő: Nagycsütörtök  / részlet /


Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem. Szerettem volna
néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, 
de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt....
Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, 
Máté aludt, és mind aludtak....
Kövér csöppek indultak homlokomról,
és vigicsurogtak gyűrödt arcomon....

Szeret/ő/

Szeret/ő/

                                                                             

Nincs ígéret; hiánypótlás van.
Élvezet van, dobogó szívű suttogó izgalom,
Megkapni azt, mit férjtől
asszony tán soha nem kaphat.

És ha nem kell, vagy bárki rájön:
Fölös lomként messze dobni,
Semmi súllyal, kacaj daccal
mindig szabad, mindig lehet.

Csak a szív nem változik.
Olyan, mint sok-sok ezer éve;
Tud beszélni, tud sugallni,
Ha beindul, mert simítva beindítják.                              

Lángra lobbant, tüzet gerjeszt,
Mert vesztére oly tükröt tart,
melybe ha férj belepillant
borzongással beleőszül.

Előtárul a kortalan titok,
melyet a férj bírni képtelen volt,
de melyre comb, szív
varázsütésre mégis kinyílhatott.

Erre csak megőrülni lehet,
erre csak megőszülni szabad
Indulatot üvölteni,
Szerető-szívet átszúrni.

( Maguk sem veszik észre:
 A kést férj és feleség
diadalittasan,
markánsan együtt tartja már. )

Ám hiába; az rég elvérzett már.
Hisz a hiányt, a kezdeti hiányt
Szerető kézzel, gondos élű késsel
Ugyan honnan máshonnan pótolták volna.

Mennyországot kiáltottak,
És ma is élnének.,
Ha egy pokolbéli temetőben el nem porladtak volna.

esős hó

Nyilvános talány


Hóval megrakott eső,
vagy esőben áztatott hó?

Ki tudja?
A földnek biztosan mindegy;

A kibújni vágyó magnak
és az elmúlni kész koporsónak.
Már egyáltalán nem.

É L E T

JAJ

Jaj, szem !
Jaj, izmok !

Tarts ki, kar !
Feszülj meg, hát !

Láb, drága cipő,
erősen állj !

Egyetlen megingás csak,
és hallatlan hanggal,
látatlan arccal
Behasít

az ólálkodó halál.

Élet - helyzet

Miért van, hogy boldognak lenni mindig lehet;
szűk és koszos nyomorban,
repedt padló, nyirkos falak között is ?


Gazdaggá lenni nehezebb .  

halál és álom

Vajon mire gondol az ember, amikor halni készül ?



 

Mit keresünk mi itt ?

virág övezte

Erre jár, áramlik,
Időt visz,
Múltat mos.

Rigófütty kíséri, 
Segítsen növesztni  
Titkos földből
titkos virágot !!!

Aztán

Aztán 

Aztán.
Aztán mi lesz.?

Újra kinő a fű a réten.

Aztán mi lesz?
Horpadás lesz a térden.

Kopott vonások a szíven.

Újra az óra, melyet nézel.

Cukor, melyet ideig-óráig
a szájadban érzel.

Aztán mi lesz?
Mindenki elmegy, és kezd az ember
felértékelődni.

Indulhat
mindent elölről kezdni.

Sírni nem rossz egyedül.

Miért szép ?

Miért szép a halál ? 

Egyáltalán, miért szép a szép ?

 - - - -- - - - - -- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - --

MIÉRT HALÁL A HALÁL ?